A sárkány és a fecske

Általános

 

Történt egyszer, hogy a fenséges és hatalmas sárkány versenyre hívta ki az ég madarait – kihirdette, hogy ki legmagasabbra hág a felhők fölé, az elnyerheti tőle minden kincsét…
Több se kellett a madaraknak!
Suhantak a sólymok, röpködtek a héják, köröztek a keselyűk – mindhiába, mert a sárkánynál magasabbra egyikük sem juthatott.
Felröppentek a hollók is, szárnyra kéltek a galambok – de a sárkány mindnyájuknál jobban vágyott a győzelemre, így bárki szállt is szembe véle, mindenkinél magasabbra jutott.
Csakhogy élt egy madár, kinek semmit sem jelentett a sárkány mérhetetlen kincse: a bolondos kis fecskének, kit titkon a Nap szépsége ejtett rabul, s annak ragyogásáért hágott fel az égbe – egyre magasabbra és magasabbra, míg már nem is látszott, csak parányi testének tündöklő feketesége.
Ő győzte hát le végül a fenséges és hatalmas sárkányt.
Ámde annak kincséből nem kért – hiszen a Nap szívét a gazdagsággal sem nyerhette el.
Így maradt szégyenben a gőgös sárkány, és került habókos lélek hírébe a fecske.

Reklámok

Egy kígyó bűne

Általános

 

Egyszer egy kígyót – ki rettegett az emberektől, mert mérgéért számtalanszor megkínozták már – egy tiszta szívű leány ölelt keblére, ki nem tett különbséget Isten teremtményei között.
Ám a kígyó nem tudhatta, mi az az ölelés, és azt hitte, a lány is csak bántani akarja, mint bárki más.
Megmarta hát, és a leány holtan rogyott össze.
Az Úr ezért büntetésből a leány szemeit felfestette a kígyó hátára, hogy az idők végezetéig emlékeztesse az embereket a szeretetlenség borzalmára.

Egy hegyről és egy tengerről

Általános

Történt egyszer, hogy egy tündérhercegnőtől szerelmét egy szörnyű átok választotta el: egy óriási hegy nőtt közébük.
A hercegnő próbálta megkerülni, egyszer, kétszer, háromszor, de a hegy nem engedte. Ezer és ezer esztendőbe telt volna, mire átér a túloldalra.
Ekkor a hercegnő csákányt ragadott, és alagutat próbált vájni a hegy gyomrán át szerelméhez, de a hegy ezt sem engedte. Sziklája oly keménnyé vált, hogy ha millió és millió esztendeig vájja is, akkor sem jut át annak túloldalára.
Végül mászni kezdett. Mászott rendíthetetlenül, mászott az Idők Végezetéig. Ám a hegy nem ismert irgalmat: magasabbra nőtt minden egyes lépéssel.
A hercegnő ekkor végre feladta, és könyörögve kérte hercegét, lépje át ő a hegyet.
Ám a herceg a túloldalon néma maradt.
S a hegy, a szörnyű, az irgalmatlan, ekkor eltűnt.
Egy lépés választotta csak el egymástól a tündérhercegnőt s hercegét.
Ám egyikük sem mozdult.
S nem mozdul azóta sem: mert bizony a hercegnőből fájdalmában tenger, a hercegből pedig égbe vesző, magas hegy vált.
Biztosan hallottatok már róluk – a nevük Üveghegy és  Óperenciás-tenger….

Egy csúf madárról

Általános

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy gőgös, önző és akaratos királylány, kinek haragjától minden alattvaló, minden szolga – de még tulajdon királyi atyja is rettegett.
Nem is ellenkeztek hát vele semmiben.
Így történhetett, hogy a torz lelkű leány az állatok között kezdett ellenségeket keresni magának: árulásért elítélte a királyi erdejének szarvasait, s kilövette őket  egytől-egyig, lázadás szításával vádolta meg az udvar csirkéit, s vízbe fojttatta őket, de még atyja leghűségesebb vadászkopóját sem kímélte – örök száműzetésre ítélte, puszta mulatságból.
Aztán egy napon különös, fekete madár röppent a leány ablakának párkányára.
Persze rögvest tűzhalál lett a jussa, ám ahogy az első szikrák poros szárnyaihoz értek, azok bíborrá, s arannyá váltak.
A királylányt pedig úgy feldühítette a változás, hogy még olajat is öntött a tűzre, hogy a lángok még hamarabb elemésszék a csúf kicsi madarat.
Csakhogy az nemcsak hogy nem pusztult el, hanem épp a lángoktól kelt új életre: szélesre tárta gyönyörű, ragyogó szárnyait, és kiröppent a tűzből, ki a palotából, ki az országból…
A balga királylány pedig mindörökre magára maradt értelmetlen dühével.

Egy szivárvány meséje

Általános

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy gyönyörűséges szivárvány, olyan színekkel, melyeket még nem látott a világ. Ragyogott is boldogan, fenn az égen, egészen addig, míg pillantása a földre nem tévedt…
Akkor aztán elszégyellte magát. Ugyanis a földön nem látott mást, csak szürkeséget. Szürke házakat, szürke utakat, szürke szemeket és szürke arcokat.
-Miként tudnak az emberek ebben a nagy szürkeségben élni? – kérdezte a többi szivárványtól a gyönyörű, a különleges, de ők nem foglalkoztak az emberekkel, nem érdekelte őket önmagukon kívül semmi más.
Ekkor a szivárvány úgy döntött, ő is szürkévé válik, hogy ne fájdítsa az emberek szívét színeivel. Csakhogy attól kezdve egyre többet látta sírni őket, és könnyeik is szürkék voltak, szürkébbek, mint maga a világ.
Felöltötte hát újra színeit, és felvidította az embereket. Ekkor vette észre, hogy a világ visszatükröződik szemeikben.
De ez egy másik világ volt, tele színekkel – éppolyan gyönyörű, soha nem látott színekkel, akárcsak a szivárványéi.
Attól kezdve nem szánta az embereket, hanem csodálta: hiszen sokkal többet tudtak a szivárványokról, mint ő maga…

 

A lélektükör

Általános

Történt egyszer, hogy egy tükör megunta, hogy mindig csak a valóságot mutassa. Ő bizony ennél jóval többet akart: teremteni vágyott, és megismerni azt a csodálatos titkot, mit léleknek hívunk…
Mást kezdett hát mutatni az embereknek: mutatni kezdte az álmaikat, de az emberek tulajdon vágyaik láttán riadtan hátráltak el tőle – rettegvén attól, hogy álmaik megjelenvén, rögvest el is illannak.
Ekkor legkedvesebb emlékeiket kezdte nekik mutatni a kíváncsi tükör, de az emberek szörnyen meggyűlölték érte: hiszen minden régi szépséggel arra hívta fel figyelmüket, milyen múlandó is boldogságuk.
Végül a tükör bátorságukat kezdte mutatni, méghozzá nem is akárhogyan: életük legnehezebb pillanatait tárta elébük, azokat, melyekkel szembenézve hősökké válhattak – ha csupán csak egy pillanatra is…
Az emberek pedig özönlöttek a bölcs tükörhöz, hogy megnézhessék magukat benne, s ő boldog volt, hogy megmutathatta őket.
Azonban egy napon a bűvös tükör véletlenül összetört – s azóta nekünk kell saját magunkat emlékeztetnünk hőstetteinkre.

Hedera indái

Általános

Történt egyszer, hogy Alterus, a Sötétségben Élő asszonyt vágyott venni magához – csakhogy nem akadt a földön olyan leány, ki önszántából nőül ment volna hozzá…
Így aztán elhatározta, erővel szerez magának hitvest.
S mivel nem elégedett meg a halandó asszonyok szépségével, egy bájos és gyönyörű tündérleányt, Hederát ragadta el magával a föld alá. Szegény gyermek éjt nappallá téve zokogott a végtelen sötétségben, s még az sem vidította fel, mikor Alterus különös formájú cseppkövekhez, vagy éppen ragyogó aranytelérekhez vezette. Vigasztalhatatlan volt, hiszen a föld mélyének összes szépsége sem versenyezhet egyetlen kósza napsugárral…
Erre a napsugárra pedig oly erősen vágyott a tündérlány szíve, hogy pont azon a helyen, hol őt fogva tartották, a föld alól szépséges levelek bújtak elő. Színük sötét volt, és élénk, akár a tündér szeme, és indáik hosszúak, akár a leány fürtjei.
S ezek az indák, amint először megcirógatta őket a napfény, kúszni kezdtek, s addig kúsztak, míg el nem érték a Tündérkirály palotáját; ő pedig felismerte bennük egyetlen gyermekét, és azon nyomban sereget küldött kiszabadítására.
Alterus megbűnhődött gonoszságáért, Hedera pedig visszatért a napfénybe – s a kis zöld indák élete végéig kedves barátai, hű társai maradtak.
És midőn lelke eltávozott, utódai róla nevezték el az indákat hederának, azaz borostyánnak…