Az örökké pöfékelő hercegről

Általános

Egyszer volt, hol nem volt – egy messzi birodalomban, melynek nyelvét már senki ember fia nem beszéli – volt egyszer egy herceg. Haja akár a holló tolla, szeme, akár a hegyek mélyében rejtező szén. Ravasz is volt, különc is, s nem kevésbé: bolond.
Bejárta az egész világot, és ahonnan csak tudott, rémisztő, különös, bohókás szokásokat hozott. Olykor még elefántokat, zsiráfokat, orrszarvúakat is.
Ám mind közül a legrosszabb szokása szüntelen pipázása volt – atyja még a kártyának is jobban örült volna, anyja pedig a háborúnak, de mit volt mit tenni, a herceg lassanként agg korba lépett, mégse tudott megszabadulni a füstöléstől.

A szomszédos uralkodók is jól ismerték rossz szokását, ezért valahányszor egy új, addig még felfedezetlen tájra vetődtek, rögvest dohányt vagy szépséges pipákat vásároltak a hercegnek. Így ment ez esztendőről-esztendőre, s úgy tűnt, ennek már soha nem is szakad vége.
Egészen addig a napig, míg az egyik uralkodó végül pipa és dohány nélkül tért vissza. Nem hozott a hercegnek semmit, csupán egy százesztendős, szakadt térképet.
Az udvarban persze azonnal kinevették, hiszen a herceg már igencsak hosszú ideje nem végzett semmi mást, csak füstölgött a trónteremben, füstölgött a kertben, füstölgött lakosztályában…
Mégis módfelett megörült az ajándéknak: a szolgák és az udvaroncok, de még a tanácsosok és hadvezérek sem tudhatták, hogy a herceg már egészen aprócska kora óta kutat valami után – kedvenc dajkája mesélt neki egy éjjelen a minden kívánságot teljesítő, mérhetetlen hatalmú tündérről, s azóta sem hagyta nyugodni a gondolat, hogy végre megszabadulhatna minden béklyó alól..
Amint tehette, útnak is indult, a térképet követve: hajóra szállt, és hét tengeren kutatta-kereste a tündér birodalmát. Sikertelenül. Mintha valaki szándékosan rossz irányba terelte volna, holott nem volt a hajón más, csak ő maga és a térkép.
Hosszú időbe telt, ám végül rájött, hogy a rajzok fordítva vannak rajta, tehát a víz alatt kellene haladnia – s mivel erős elhatározással indult útnak, úgy is tett, ahogy a térkép mondta. Mérföldet úszott mérföld után, míg egyszer csak el nem tűnt minden, a halak, a hullámok, a zátonyok, s helyettük egy sivatagban találta magát.
Ám a herceg most sem adta fel: hét álló esztendeig bandukolt, élelem, víz és pihenés nélkül, míg el nem ért egy hegyhez, melynek csúcsa a felhők közé veszett. A többi hős itt már jócskán megtorpant volna, ám a herceg olyan erősen elhatározta magát, és annyira közelinek érezte a célt, hogy egy pillantásnyit sem habozott, mászni kezdett…
S míg mászott, szörnyebbnél is szörnyűbb rút madárfajzatok támadtak rá: banyaarcú, rézorrú, rikoltozó griffek, villámként cikázó vassólymok, vérszomjas és törhetetlen gyémántverebek… A herceg mégsem állt meg, még pipájára se gyújtott rá, egészen addig, míg el nem érte a tündér kristálypalotáját. Ott aztán leporolta ruháját, és vígan pöfékelve vonult be a tónterembe.

A mérhetetlen erejű, minden kívánságot teljesítő tündér már várta őt. A herceg meghajolt előtte, szépségét dicsőítve köszöntötte, ám közben egy pillanatra sem szakadt el pipájától.

– Minden próbám teljesítetted. Mondd, mit kívánsz hát? – szólt mennydörgő hangján a tündér. A herceg megvonta a vállát, újratömte pipáját, és tele szájjal vetette oda:
– Hogy békében füstölhessek.

Tudvalevő, hogy a másik világ lakói is épp oly bohókás népek, mint a herceg maga, így a tündér csak bólintott egyet, és a herceg már készen is állt: újdonsült hártyás szárnyain elrepült, hogy bejárja a világot, minden kincsét elorozza, s végül egy barlangban, aranyhegyein pihegve térjen nyugovóra…

 

 

Reklámok

Jövőről s királyokról

Általános

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy király. Birodalmának határait kilenc tenger mosta, s palotája akkora volt, akár más országok fővárosai. Mikor hadba vonult, az egész világ szívét rettegés fogta el, s mikor törvényt hozott, az nem vesztette többé érvényét soha.
Ha a királynak kedve kerekedett egy csillagra, hát megszerezte azt. Ha a sivatag minden homokszemére, hát ajándékba megkapta azt. Ha megunt egy hegyet, távolabb vitték. Ha érdekelni kezdte egy erdő, az ablaka alá ültették.
Így aztán mikor a múltra szottyant kedve, a legbölcsebb vének gyűltek trónja köré, s meséltek és meséltek, napokon, hónapokon, esztendőkön át. Egészen addig, míg izgatni nem kezdte a jövő…
Ám azt bizony nem tudhatta akárki, s tűvé kellett tenni az egész világot, hogy megleljék a gyermeket, az egyetlent, aki láthatja.
Nyomban a király elé vitték, s a gyermek látta, hogy ő gőgjében meg se köszöni lovagjainak. Ugyanúgy, ahogyan a szolgáknak sem, kik zsámolyt hoztak, s nem köszönte meg a szakácsoknak sem, kik fenséges vacsorával kedveskedtek az ifjú jövendőmondónak.
Ezért a fiú úgy döntött, bosszút áll: egy szót sem szólt a királyhoz. Mindenki mással szíves-örömest szóba állt, úgy szórta jövőjüket, akár a szél a pitypang szirmait. Egyedül az uralkodó nem tudhatta, mit hoz számára a holnap.
Azonban ő mindennél jobban vágyott tudni azt: meg is parancsolta, hogy a gyermek addig nem kaphat ételt, míg el nem árulja. Ám a gyermek elmondta a szakácsnak, hogy amaz egyszer saját fogadót nyit majd, és azt vendégel meg, akit csak akar – s ezért titokban megkapta a legjobb falatokat.
Ekkor a király mérgében megparancsolta a katonáknak, hogy vessék tömlöcbe, de a gyermek elárulta nekik, hogy imádottjaik szívét elnyerik-e majd, s ők egy ujjal sem értek hozzá.
Végül a szolgák következtek: meg kellett akadályozniuk, hogy a kis jövendőmondó elhagyja a palotát – csakhogy a fiú megjósolta mindnyájuknak, hogy életük hamarosan jobbra fordul. Így már senki nem állhatott útjába: lassan elhagyta a leghatalmasabb országot, mert úton-útfélen jövendölt az alattvalóknak, kik így már meg sem hallották uruk parancsait.
Hiába vágyott már a király csillagokra, még egy vacsorát sem kapott. Hiába vágyott már homokszemekre, még figyelmet sem kapott. Hegy helyett szolgái távolodtak el tőle, és erdők helyett a magány és a csend telepedett az ablaka alá.
Soha életében nem tudta meg, mit hoz majd a jövő.
Úgy tartják, azóta is egykori birodalmában kóborol, és a kis jövendőmondót szólogatja. Ám ő nem válaszol, míg világ a világ.

A sárkány és a fecske

Általános

 

Történt egyszer, hogy a fenséges és hatalmas sárkány versenyre hívta ki az ég madarait – kihirdette, hogy ki legmagasabbra hág a felhők fölé, az elnyerheti tőle minden kincsét…
Több se kellett a madaraknak!
Suhantak a sólymok, röpködtek a héják, köröztek a keselyűk – mindhiába, mert a sárkánynál magasabbra egyikük sem juthatott.
Felröppentek a hollók is, szárnyra kéltek a galambok – de a sárkány mindnyájuknál jobban vágyott a győzelemre, így bárki szállt is szembe véle, mindenkinél magasabbra jutott.
Csakhogy élt egy madár, kinek semmit sem jelentett a sárkány mérhetetlen kincse: a bolondos kis fecskének, kit titkon a Nap szépsége ejtett rabul, s annak ragyogásáért hágott fel az égbe – egyre magasabbra és magasabbra, míg már nem is látszott, csak parányi testének tündöklő feketesége.
Ő győzte hát le végül a fenséges és hatalmas sárkányt.
Ámde annak kincséből nem kért – hiszen a Nap szívét a gazdagsággal sem nyerhette el.
Így maradt szégyenben a gőgös sárkány, és került habókos lélek hírébe a fecske.

Egy kígyó bűne

Általános

 

Egyszer egy kígyót – ki rettegett az emberektől, mert mérgéért számtalanszor megkínozták már – egy tiszta szívű leány ölelt keblére, ki nem tett különbséget Isten teremtményei között.
Ám a kígyó nem tudhatta, mi az az ölelés, és azt hitte, a lány is csak bántani akarja, mint bárki más.
Megmarta hát, és a leány holtan rogyott össze.
Az Úr ezért büntetésből a leány szemeit felfestette a kígyó hátára, hogy az idők végezetéig emlékeztesse az embereket a szeretetlenség borzalmára.

Egy hegyről és egy tengerről

Általános

Történt egyszer, hogy egy tündérhercegnőtől szerelmét egy szörnyű átok választotta el: egy óriási hegy nőtt közébük.
A hercegnő próbálta megkerülni, egyszer, kétszer, háromszor, de a hegy nem engedte. Ezer és ezer esztendőbe telt volna, mire átér a túloldalra.
Ekkor a hercegnő csákányt ragadott, és alagutat próbált vájni a hegy gyomrán át szerelméhez, de a hegy ezt sem engedte. Sziklája oly keménnyé vált, hogy ha millió és millió esztendeig vájja is, akkor sem jut át annak túloldalára.
Végül mászni kezdett. Mászott rendíthetetlenül, mászott az Idők Végezetéig. Ám a hegy nem ismert irgalmat: magasabbra nőtt minden egyes lépéssel.
A hercegnő ekkor végre feladta, és könyörögve kérte hercegét, lépje át ő a hegyet.
Ám a herceg a túloldalon néma maradt.
S a hegy, a szörnyű, az irgalmatlan, ekkor eltűnt.
Egy lépés választotta csak el egymástól a tündérhercegnőt s hercegét.
Ám egyikük sem mozdult.
S nem mozdul azóta sem: mert bizony a hercegnőből fájdalmában tenger, a hercegből pedig égbe vesző, magas hegy vált.
Biztosan hallottatok már róluk – a nevük Üveghegy és  Óperenciás-tenger….

Egy csúf madárról

Általános

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy gőgös, önző és akaratos királylány, kinek haragjától minden alattvaló, minden szolga – de még tulajdon királyi atyja is rettegett.
Nem is ellenkeztek hát vele semmiben.
Így történhetett, hogy a torz lelkű leány az állatok között kezdett ellenségeket keresni magának: árulásért elítélte a királyi erdejének szarvasait, s kilövette őket  egytől-egyig, lázadás szításával vádolta meg az udvar csirkéit, s vízbe fojttatta őket, de még atyja leghűségesebb vadászkopóját sem kímélte – örök száműzetésre ítélte, puszta mulatságból.
Aztán egy napon különös, fekete madár röppent a leány ablakának párkányára.
Persze rögvest tűzhalál lett a jussa, ám ahogy az első szikrák poros szárnyaihoz értek, azok bíborrá, s arannyá váltak.
A királylányt pedig úgy feldühítette a változás, hogy még olajat is öntött a tűzre, hogy a lángok még hamarabb elemésszék a csúf kicsi madarat.
Csakhogy az nemcsak hogy nem pusztult el, hanem épp a lángoktól kelt új életre: szélesre tárta gyönyörű, ragyogó szárnyait, és kiröppent a tűzből, ki a palotából, ki az országból…
A balga királylány pedig mindörökre magára maradt értelmetlen dühével.

Egy szivárvány meséje

Általános

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy gyönyörűséges szivárvány, olyan színekkel, melyeket még nem látott a világ. Ragyogott is boldogan, fenn az égen, egészen addig, míg pillantása a földre nem tévedt…
Akkor aztán elszégyellte magát. Ugyanis a földön nem látott mást, csak szürkeséget. Szürke házakat, szürke utakat, szürke szemeket és szürke arcokat.
-Miként tudnak az emberek ebben a nagy szürkeségben élni? – kérdezte a többi szivárványtól a gyönyörű, a különleges, de ők nem foglalkoztak az emberekkel, nem érdekelte őket önmagukon kívül semmi más.
Ekkor a szivárvány úgy döntött, ő is szürkévé válik, hogy ne fájdítsa az emberek szívét színeivel. Csakhogy attól kezdve egyre többet látta sírni őket, és könnyeik is szürkék voltak, szürkébbek, mint maga a világ.
Felöltötte hát újra színeit, és felvidította az embereket. Ekkor vette észre, hogy a világ visszatükröződik szemeikben.
De ez egy másik világ volt, tele színekkel – éppolyan gyönyörű, soha nem látott színekkel, akárcsak a szivárványéi.
Attól kezdve nem szánta az embereket, hanem csodálta: hiszen sokkal többet tudtak a szivárványokról, mint ő maga…